Hihetetlen de igaz, hogy ebben a jólétben fürdőző országban nem mindenki van nyáron szabadságon. Az lehet, hogy van törvénykezési szünet, meg ítélethozatali szünet, meg még nyári szünet is van az iskolában,  de azért van aki dolgozik, és még csak nem is a létfenntartáshoz kapcsolódó szakmákban.

Itt vagyok például én, meg a "street fighter" haverok, akik velem együtt állnak reggelente sorba, nyitás után a boltban. Jönnek a csapatszállítókkal, és tömegesen vonulnak végig az üzletben. Nehéz műszerek által kigyúrt, természetes szoláriumtól barnult, felnyírt hajú, tetovált fickók, akik saját szemükbe homokot szórva, túlárazott Fornettit zabálnak, és Fantával öblítik le, így hitetik el magukkal, hogy mennyire jó ez az élet. Tehát ők, és én ácsorgunk a kasszánál. Hónom alatt a kis kenyerem, táskámban az egy hete vásárolt füstölt kolbász kicsiny darabkája, mellette pedig saját gyártású szódavíz lötyög egy flakonban. Ráteszem a szalagra a kenyérkém. A pénztáros rám néz. - Ennyi? - kérdi.

Nem ba'meg! A többit a komornyikom hozza!

Na, ez van.

Viszont nézzük mi van a tarsolyban, vagyis a képtárban!

Folytatásos rémregényünk következő lapja a gatyaként álló ponyva.

Hogyan lett ilyen? Egyszerűen felszaggattam a középső oszlopra ragasztott szövetet, és hátrahúztam. Miért tettem ezt a szörnyűséget? Ez a sok kérdés amit feltesztek... Nos, azért, mert kellett ennek a tömítésnek a hely:

Viszont ezt az ablaktömítést nem bírtam volna feltenni, ha ott hagyom a ponyvát, ahova a mesterek ragasztották, vagyis két centiméterre behúzva az oldalüveg helyére.

Ja! Az ablaküveg meg akad a jobb felső sarokban túl mélyre lelógó tetőfedésben, úgyhogy jó erősen kéretik becsapni az ajtót, hogy túl lendüljön eme kis akadályon. Ezzel már nem tudok mit kezdeni, így marad. Viszont a lógó rész kapott középre még egy patentot, az valamennyire kihúzta. Csak az a probléma, hogy én kapásból elfelejtettem, így amikor lenyitottam a tetőt, minden különösebb erőfeszítés nélkül szétpattant a patent szegecselése. Gondosan visszaszegecseltem, jó erős lett... egészen addig, míg a nem jött a kolléga.

- Leszakadt a patent! - közölte.

- Hogy?

- Hát rosszul volt odaszegecselve, és egyszerűen a kezemben maradt.

Az előbb leírtak fényében egyértelmű, hogy folyékonyan hazudik, de hát biztosan fél, hogy leverem mint süket a csengőt... vagy izé, mint vak a porcelánmedvét. Biztosan ő is lecsapta meggondolatlanul a tetőt mint én. Mondtam, hogy tépőzárat tegyünk, de hát az nem korhű. Phűű.

Na, mi van még itt?

Fehér gatyamadzag vasalva minőségi gumikra. Nagyon kisiparinak néz ki, de talán azért, mert az is. Nem én csinyátam', nem is tudom ki tette, és nem is fogom megkérdezni a kollégát.

Kirakósjáték takaró. Darabokból forgattam ki, nagy nehezen kiadta, bár van benne egy plusz varrás, de még jól is néz ki.

Ne is várja senki, hogy olyan sima felületű takarást fog kapni, mint a rajzokon. Esetleg ha deszkát ragaszt be a ponyva alá, de akkor kissé nehézkes fog lenni az összehajtogatása.

Nincs még feltéve a lámpakeret, meg a dízsbrácsa', de ennek technikai okai vannak.

Azért volt egy kis affér a végső stádiumban.

Történt valami pity-puty a csomagtér tetejével.

Szoktak érdekes dolgok történni a lakatolás, és a festésből visszaérkezés közt. Valami mindig van. Most megpúposodott a tető egyik oldala, és hát festés után csupa élvezet ezt az eltérést visszanyomni. Rettenetesen gatya a Karmann lemezelése, így például a motorháztetőt egy erősebb rántással lehet eldeformálni, de ha kell valamit ilyenkor visszatenni, akkor az nem megy egyszerűen. Nem is bírtam vele egymagam, de szerencsére ott volt velem a majré haverom, ő meg szólt a para' gyereknek. Így hármasban - fosva, hogy lereped a zománc - visszavertem az él síkját, két-három óra alatt. Mert hát ugye a jó munkához idő kell, a lassúhoz meg még több.

Na, de így már jó lesz. Mehet próbautakra a gép. Szegény kollégám vezetheti hóban, fagyban... ja, abban most nem. Szóval dacolhat széllel, esővel, naptűzéssel. Róhatja kínkeservvel a köröket, míg az emberek ujjal mutogatnak majd rá. Eközben én meg a kellemes műhelyben lakatolgatok, hallgatom Mátyus Katit, és közben kiakarom tépni a dobhártyámat, és magam szeretnék segíteni szegény Katalinnak, hogy harapja már ki azt az orrgaratba lógó valamit, amit annyira kétségbeesetten próbál elérni beszéd közben a metszőfogaival.