Hihetetlen, de már megint tudósítok. Itt állok a hegyen - sehol egy kecske - és csak nézek, hogy mi folyik. Annyira gyorsan mozgok, hogy amikor megállok, még egy percig látom magam, amint rohanok. Ez egy paradoxon, az meg amit írok hülyeség.

Tehát a hegy a Tatra, de ez nem az a kupac, hanem a vas. 57 Kübelwagen. 1943-ban gyártva elsőre, másodszorra meg most, de ezt már mondtam. A lényeg az, hogy már megint visszatértem a Karmannok ligetéből,  a sötét zordon mélybe. Ugyanis ebben a műhelyben nem sok természetes fény van, így most vakundok lettem ismét.

A múltkor lemaradt ez a kép a hátsó sárvédő összeállításáról. Ami az előtérben van, az nem egy vasorrú boszorkány vas kendője, hanem a kalapálógép alól frissen, melegen kikerült sárvédő darabka. Ami meg mögötte van, az már ki van taposva.

Aztán ugye ilyesmi lesz, de ezt már azóta még átegyengettem, sőt párt is kapott, most szaporodnak.

Na, viszont van egy undorító képem. Nem selfie!

Szétszedtem a hátsó ülést. Ilyen tömés van benne. Fekete szőrszálak. Ezek az ügyes, náciknak dolgozó fiúk, vajon honnét szereztek ennyi fekete állatot 1943-ban, hogy még tömésre is futotta a szőrükből? Nem is akarom tovább gondolni...

Aztán még ilyen furmányos tetőszerkezetek másolása is folyamatban van.

Nem teljesen másolat, hiszen akkor a korabeli mesterek hanyag eleganciáját is bele kellene tennem, ami abból állt, hogy a pontatlanság miatt nem működő szerkezetet összekalapálták jóra. Az eredetinek nem valami igényes a kinézete, így maradnék a régi jól bevált méretpontosságnál, ami azt jelenti, hogy magamnak kell összecsiszolnom a körülbelüli mérhető méreteket.

Búcsúzik a Karmann. Már nem igazán tudok róla jó képet készíteni, csak olyat, amiről látszik, hogy már minden rajta van.

Itt még nem volt rajta minden.

Sajnos, vagy szerencsére már csomagolják. Megy külhonba. Mondtam a kollégának, ha elkapja őket a jósolt jégeső, akkor jó gyorsan menjenek át rajta, mert ha elérik a megfelelő sebességet, akkor a jég elhúz a kaszni mellett, mint a pihe. A megfelelő sebesség számításaim szerint a hangsebességen innét van, úgyhogy a sofőrt ismerve nem reménytelen az eset. Gyakorlatban is kísérleteztem annak idején a teóriám igazolásával, de akkoriban nem volt csak egy 150-es MZ-ém, így lehet, hogy kevés volt a löketem. Annyit viszont megtapasztaltam, hogy 90 kilométer/óra sebességnél a jég nem gőzzé válik, hanem egy szeneslapáttá... Legalábbis olyan volt amikor mellbe vágott.

Ja, erről jut eszembe: Jövök haza, a szógálati' autómmal, mikor a vihar elől menekülő motoros mögém érkezett. Nagy hirtelenséggel meg akart előzni a kanyarodó sávban, de rápacsázott, mert én meg kanyarodni akartam, úgyhogy igénybe is vettem a nevében erre rendeltetett területet, így megakadályoztam kétkerekű barátomat, hogy előzősávvá nyilvánítsa azt. Láttam a tükörben, hogy rendesen jár a szája a nyitott bukóban. Na most, vagy engem szidott, vagy rárabolt egy repülő rovarra. Finom is az, annak aki szereti. Én nem tudtam megszeretni,  mert a méh - amit egyszer bekaptam motorozás közben - eléggé csípős volt, én meg nem szeretem a mexikóit.

Ez is mutatja, hogy nem ildomos nyitott szájjal motorozni. Azon kívül, hogy több rovart eszünk mint amit szeretnénk, még csúnya is egy fogunk közé ragadt pillangószárny, de az apró bogarak mákra emlékeztető maradványai sem gusztusosak.

Ezek után továbbhaladtamban,  majdnem szerencsém volt egy tömegkatasztrófát megszemlélni. Itt a nyár, és van aki az úton nyaral. Nézi az elsuhanó felhők bolondos formáit, megcsodálja a termőföldek bőségét, és lehajtott ablak mellett hallgatja a fácánok búskomor nyünnyögését. Mindezt természetesen nem lehet száguldva. Én megértő ember vagyok, ezért beálltam mögé (meg amúgy is száz méter múlva lekanyarodtam) de a mögöttem jövő Citroen idegbajos módjára kivágódott mögülem. Seggében húzott egy másik autót. Először azt hittem sziámi ikrek, de aztán feltűnt a bajor kör a másik ezüstnyíl hátulján, így rájöttem, hogy átverés az egész, nem egyben vannak, csak úgy néznek ki. Na! - mondom magamnak (mert még mindig beszélek magammal, bármennyire is seggfej vagyok) Lesz majd pityputy, ha ez első ráfékez!

Na, de miért is fékezne? Ekkora badarságot. Mindig ilyen hülyeségeket találgatok... be kell vallanom, félős vagyok. Rémálmok gyötörnek, hogy valaki fékez, én meg nem tudok megállni mögötte. Tudom hogy badarság, de ezért tartok követési távolságot, ami nehéz, hiszen valaki mindig beáll az egy autónyi helyre, ami köztem, meg az előttem levő közt van.

Na, szóval mennek a "sziámik". Mikor a "nyaraló" mellé érnek, az egy hirtelen mozdulattal, irányjelzés nélkül elkezd kikerülni egy utánfutóst. Jaj, öröm volt nézni, amint valamiféle mágneses taszítású biliárdgolyók módjára, ütközés nélkül mentek az autók össze-vissza. Legjobban a ráérős ember tojt be, aki valószínűleg abban a hitben haladt a főútvonalon - visszapillantót nem ismerve - hogy egyedül van a világon. Úgy visszarántotta az autót, hogy azt hittem felborul. Egy kis eső utáni nyálka az úton, és máris repülnek mind a hárman - vagy négyen, az utánfutóst is számolva - a jó mély árokba.

A mesém véget ért. Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot, mert a tanulság az olyan, hogy azt le kell vonni!