Mármint pünkösdi királyság, az meg köztudottan nem volt hosszú életű.
Volt egyszer nálam kezelésen egy Mercedes W113, ami nem sokáig tartózkodott a hatáskörömben, sőt, igazság szerint nem is az én melóm lett volna. Ott voltam az érkezésekor, de mivel arról volt szó, hogy csak "ki kell pucolni", mentem tovább a dolgomra világmegváltani, talán egy Tatra 57K kalapálása várt reám, de lehet, hogy Fiatoltam.
Így érkezett. Tökéletes, ugye?
Már majdnem elfelejtettem a csalfa Mercedest, amikor futár érkezett sebes lóhalálában. "Neked kell megcsinálni a Pagodát, mert a púder alatt férges!" - állt az üzenetben, és én értetlenül néztem. Nem értek én a perui építészethez, főleg, ha nem is az. Valami tévedés lehet a dologban, én nem tudok olyan fedeles tornyokat építeni.
- A Merci az! - szóltak.
- Ja! - rémlett fel valami kép, a múlt homályba vesző történésének befüvesedett, keskeny ösvényén megtett utamról.
És ismét eljövé, mocsok, és kelések boríták testét, de harmadnapra...
Ja, hogyne. Hát egy kicsivel több kellett hozzá, de azért kilakatoltam. A rosszul javított, összetört bal oldal kapott egy kis segítséget. Ki lett bontva az új sárvédő alól a régi maradványa, amit nagyvonalúan otthagytak a német mesterek, és a hátsó sárvédő is átment egy kis egyengetésen, de oda került vissza, ahonnét levettem. (Ez a későbbiek folyamán még fontos lehet, és lesz is)
A Merci távozása után hosszú idő telt el. Éppen azon tanakodtam, hogy talán itt az ideje, hogy megpihenjek, és autók helyett birkákkal foglalkozzak. Jó nagy telek van, ők legelnének, én meg furulyáznék furulyával, bár nem tudok, de még egy birka sem panaszkodott, ha hamisan fújtam. Szóval kikapcsoltam a telefonom - amúgy is Pünkösd volt - lehereveredtem', de egyszer csak hirtelen, furcsa hangra figyeltem fel. Éppen a kollégám mászott át a bezárt kapun. Ráuszítottam a kutyám, de az a kolléga kezéből evett, majd a lábából is. Mindezek ellenére meg kellett tudnom, hogy Pünkösdhétfőn nekem dolgom van Pest vonzáskörzetében. Aszondták', hogy nem lehet beállítani a jobb ajtót, meg a motorháztetőt. Kérdeztem a kollégát, hogy látta-e összerakva az autót, és akkor jó volt-e? Mondta, hogy igen, erre én előzékenyen kinyitottam neki a kaput, és éppen csak egy kicsit taszítottam rajta, hogy akkor hagyjon nekem békés ünnepet, de még a kulcsot sem bírtam elfordítani a zárban, amikor visszakúszott a levélbedobónyíláson. Mivel az ilyen "te lakatoltad az autót, aztán most meg nem lehet összerakni" esetekben, alapállásban az én balfékségem merül fel, egyes megátalkodott személyekben, gondoltam mégis utána járok a dolognak, így másnap, a reggeli rigófüttyel megérkeztem én is a távoli műhelyhez.
Itt minden rendben, mehetünk!
De mégsem.
Még mielőtt továbbmennénk, meg kell jegyeznem, hogy vannak jó, és rossz pillanatok a szerelők életében. Van akinél ebből a sorból egy örökké tart, aztán van olyan is, akinél hol ez, hol az él. Én aznap szerencsésen keltem, kipihentem magam, hiszen aludtam vagy hat órát, így a második percben megállapítottam, hogy az ajtó zárja csak egyet kattan kettő helyett, ami 50 százalékos hiba, de 100 százalékig nem jó. További két perc után kiderült, hogy az egyik kárpit elem csavarja hosszú.
Az alsó csavar (hiszen a felső már nincs is a képen) nem hagyta elforogni a nyelvet.
Pipa! Egy probléma megoldva!
Aszimmetrikus zárlap megfordítva. Pipa! Motorháztető beállítás letudva.
Akár jöhettem is volna haza, de találtunk még beállítani valót. Pizzát ettünk, sárgakólát vedeltünk, és vidáman dobáltuk egymást tollpihékkel, bár ez utóbbi képletesen arra utal, hogy jó magyar szokás szerint mindenki a másikra tolta a felelősséget a kissé rendetlenül álló ajtó miatt.
"- Nem volt felszerelve az ajtó.
- De fel volt, fényképem is van róla.
- Nem volt egybe gittelve.
- De egybe volt, fényképem is van róla.
- De én ott sem voltam."
Na, ezek a szavak annyit érnek, mint a toll dobálás.
Én sem tudom, hogy miért nem megy rendesen a helyére a vezető oldali ajtó, csak teóriám van rá: Mivel én egy festéktől, kárpittól megszabadított kasznit kaptam, abból indultam ki, hogy a sárvédő jó helyen van, így oda is tettem vissza, ahonnét levettem, hiszen annak idején még jól nézett ki a kocsi a futón. Most meg a vastag kárpit fényes lemeze már felütközik a kéderre, de az ajtó még egy kicsit kiáll a sárvédő síkjától. Na, itt lehetett valami szintező töltés a sárvédőn, de ennek szükségességéről a festő sem tudott, hiszen ő pont úgy, kárpit nélkül készítette az autót, mint én.
Mi ebből a tanulság? A legutolsó csavart is össze kell próbálni, mert az ördög nem alszik, azért vörös a szeme.