Itt nem úgy van ám, mint szegény helyen, ahol ez sincs, az sincs. Itt semmi sincs.
Tenném fel az ajtót... Jobban mondva, előre gondoltam, hogy majd mi lesz, ha fel akarom tenni, és akkor jöttem rá, hogy zsanér sincs. Tenném majd fel a motorháztetőt, vagyis a kocsi orrát, hát nincs az a monumentális rugós zsanér sem, ami mozgatná, tartaná. Jobb, ha bele sem gondolok, még mennyi minden nincs.
Egy dolog kellene nagyon, egy varázsceruza. Azzal sokkal jobban haladnék. Már így is azt mondták egyes szemtelen emberek, hogy nem haladok, a gyárban biztos nem ennyi idő alatt készült el a járgány. De, biztosan ott is egy fószer kódorgott az egyik sarokból a másikba, és egy rakás ócskavasból szerszámot gyártott, majd egy halom lemezből, rakat fából autót rittyentett, úgy, hogy közben még végrehajtotta a műhelykörnyéki karbantartást, nagytakarítást is.
Na, ilyen batyut kapott a Tatra 57k. Nem fogjátok elhinni, de oda,elé, abba az üregbe, még az ülésvázat is nekem kell legyártanom, mert az sincs.
Három éjjel, három nap, mindhiába vártam, hogy kész legyen ez a szép fedél, úgyhogy ugyanennyi ideig tartott míg megcsináltam. Mivel teljes felületű szerszámot nem lett volna reális készíteni, így a merész, egyenkénti préseléshez folyamodtam. Mivel záros határidőn belül nem bírtam megoldani a megfelelő leszorítást, a lemez nem csak nyúlt, hanem fodrozódott is a sarkok tájékán. A megaszuper kék lángos, propán-bután melegítőm még éppen rendelkezik olyan teljesítménnyel, hogy segítséget tudott nyújtani a visszaegyengetéshez. Mielőtt kérdeznétek: - Nem! Nem tudtam volna a préselés előtt megmelegíteni a lemezt annyira, hogy kevésbé gyűrődjön, mert a hatalmas felület úgy szippantja fel a hőt, mint politikus a fehér port.
Szóval a lényeg az, hogy tovább tudtam lendülni a negyedik nap után az orr felé.
Kettes számú kolléga besegített a torpedó lemez legyártásában. Felhívtam a figyelmét, hogy nem mind arany, ami fénylik... de lehet, hogy azt mondtam neki, hogy ne másolja le a másik autó egyedi alkatrészét, hanem próbálja ehhez a kiszabott darabokat. Nos, lehet, hogy csak én emlékszem erre a momentumra, mert az egyik sarkon reszelnem kellett, mert a tér-idő kontinuum pontjai találkoztak a végtelenben. Nehezen tud az ember arra ráállni, hogy a nyers fakeret óráról, órára változtatja a pozícióját. Szoktam is mondani, hogy lőjjük le, mert még mozog.
Például a szélvédő felső összekötője, tegnap még szorult. Miután felrögzítettem a burkolatot rá, nyitott egy centit. Pedig pontosan illesztettem rá a fémet. Lehet, hogy ez a bimetál hatás. Vagy bifametál... Kár, hogy kőris a fa, mert akkor tudományosan elnevezhetném bikkfametálhatásnak.
