Lassan kerültem a Tatra 57k mögé. Lehet, én jobban tartottam a művelettől, mint az autó, sőt, biztos. Ő csak állt bambán, mint akinek minden mindegy, és ez így van rendjén, mert az autó egy tárgy. Nincsenek érzései, hiába is ruházzuk fel némelyiket személyiséggel, és adunk neki kedves becenevet. Én például a Bucikámmal nem vagyok így, hiszen ő is csak egy kocsi, egyem a szívét.
Tehát ott álltam a Tatra mögött, és néztem a farát. Nem tudtam hogyan fogjak hozzá, de mindenre készen álltam. Nem volt a kezemben szerszám, mert még csak az előjátéknál tartottam, vagyis terveket szőttem az akcióról, és álmodoztam a kielégítő végeredményről. Végül megmozdultam, és felállítottam a termetes eszközömet. Tapogattam a fejét, és azon agyaltam, vagyis inkább rá akartam érezni, hogy jó lesz-e ehhez a művelethez. Hosszas töprengés után, végül elvittem átalakítani, mert nem voltam róla meggyőződve, hogy eléggé mélyre tud majd hatolni.
Itt már az új fej az eszközömön.
Filmet lehetett volna róla forgatni, amint készült az új alkatrész. Őszinte leszek (vagy csak hazudok, hogy őszinte vagyok, így teszek szert nagyobb érdeklődésre, és megbecsülésre (politikusok kis könyve, 220. oldal) még soha nem csináltam ennyire ilyet. Készült már kevésbé ilyen, de ez sokkal ilyenebb, persze nem olyanabb, mert az más.
Nem árulok tovább zsákba macskát, itt van tehát a hátsó sárvédő. Nem sárhányó, mert ez az elnevezés egy tévedés. Egy lapát inkább lehet sárhányó, de akkor is azt lehetne főleg ezzel a névvel illetni aki a nyelét fogja. Bár most jut eszembe, egyszer majdnem láttam sárhányót, de az inkább saras vízhányó volt. A fegyveres kiképzésről hazafelé beájult az egyik kolléga a vízzel telt árokba. Az volt a mulatságos... akarom mondani végtelenül szomorú, hogy mindenki annyira hullafáradt volt, hogy tovább ballagtak a srác mellett, akit szinte teljesen belepett a víz. Na, mire kihúzták nagy nehezen a sűrű vízből, csodálatosan hányta a sarat.
Szóval ezzel a cuccal próbálkoztam meg, de be kell írnom a kis füzetembe: Ez is megy. Jó, persze! Tudom, hogy nem olyan mint a gyári, de elfogadható időn belül alakult ki, és viszonylag kevés darabból lett össze passzintva. Mert sajnos egyből nem ment. kettőből már ment volna, de sok lett volna a kínlódás, így a külső ívet háromfelé vettem a könnyebb kezelhetősség miatt. Így is majd leszakadt a karom (szerencsére csak képletesen) mire kikalapáltam a géppel. Nagyon észnél kell lenni az eszköz használatánál, mert könnyen előfordulhat, hogy nagyobbat kell lépni, ha el akarunk érni valamit... mármint ha az embernek nincs ujja. Az a gond, hogy míg most már látható a külső ív sík része, addig kalapáláskor az egész egy szaradó dinnyehéjhoz hasonlóra kunkorodik.
Most ez egy kicsit pihen, majd átegyengetem még, ha az Úr is úgy akarja.
Közben a Holland Karmann előkészítése is folyik, de azt nem én csinálom, csak besegítek. Ez például itt a motorháztető pereme, ami szétrepedt visszaperemezéskor, így végig AWI-ztam (hogy ezt miképpen kellene írni? Majd ha ráérek elgondolkodok rajta. A múltkor egy autós műsorban le ejdabjúájozták a lemezt. Mondom: Egészségetekre! De nem tüsszentettek, amint lassan rájöttem.)
Most pedig elvonulok "Én Karmannom"-ozni, ami persze nem az enyém. Arról az autóról van szó, ami annyira darabokból indult, de most már jobban néz ki. (majd akarok egy pikcsörsót' csinálni róla) A facebook-on már utaltam rá, hogy elkezdtem kárpitozni, meg egyebek, úgyhogy talán most már haladni is fog, nem úgy mint eddig. Úgy volt, hogy ezzel megyek az idei VW Depo party-ra.
Hát ez nem jött össze, mert nem sok mindenki dolgozott a másik műhelyben, csak furcsa árnyak tűntek fel forró napokon.
Néha nyikordult egy szélkerék megpördülve a szellőben, szétkergetve saját árnyékát. Ördögkereket görgetett a szél, és unalmában porkupacokat rakosgatott egyik helyről a másikra. A Dalton fivérek kikötötték a lovaikat az állomás mellé... de ez egy másik város, és másik történet.
