Az idő vasfoga elrepült felettünk. A köztévedéssel szemben, az időt nem az óra nevű szerkezetről kell leolvasni, hanem az érintett élő, vagy élettelen dologról. Ha így teszünk, akkor azonnal rájövünk, hogy az idő nem mindenkinek egyformán telik. (Majd felállítom a képletet is, de nem találom a kék pirulát.)

1962 jó év volt, főleg a bátyámnak, mert akkor született.

Ez a Volkswagen Karmann Ghia is abban az évben hagyta el a gyárkaput (Ez olyan buta szófordulat. Hogyan bírta volna elhagyni, be sem fér a zsebébe az a marha nagy vaskapu) mégis kevesebb baja van mint a tesómnak.

Ha visszapergetjük a blog oldalait, láthatunk ettől sokkal fiatalabb, de rosszabb állapotban lévő autókat.

Például ez 66'-os. és ettől voltak rosszabbak is, de olyan amin nem kellett még kicserélni a levegő bevezetőt (az a profil amibe az előző képen belefényképeztem) olyan nem volt.

Most meg itt van ez a kocsi a tengerentúlról, és olyat mutat, amit még nem láttunk. Az igaz, hogy a sivatagból van, vagyis Kaliforniából (vagy Nevadából?), de azért ott sem örök életű a vas. Érdekes volt látni azokat az apró különbségeket, amik a régi típus javára váltak. Egy két merevítés, erősítés - amit aztán lespóroltak - a gyári üregvédő furat a küszöbön - amit valószínűleg használtak is - de én amondó vagyok, hogy a lényeg a gazdán múlhatott. OK, valaki összetörte,  az nem vált az előnyére, de valahogy én érzek egyfajta kisugárzást a kaszni mellett, ami valami furcsa erőt éreztet. Nem akarok elmenni a misztikum felé, nem kell megérteni a filozófiám, de úgy gondolom, hogy az univerzum (mely a maga valójában halandó számára felfoghatatlan) egy egység, és mivel "porból lettünk, és porrá leszünk" (vagyis élettelen, élő, majd ismét élettelen) ki tudja ez a vas "ki" volt. Hiszen mire épülünk? Szénre! Mi van a vasban? Szén! Ugye, ugye! Persze a vas hideg, és nem mozog, mi meg nem vagyunk hidegek, és megyünk mint a mérgezett egér. Na, de ha a vasat megmelegítjük jó erősen, akkor még folyik is! Sok nép legendakörében található izzó tüzes óriás, biztosan nem véletlen!

Jól van, befejeztem az interneten található filozófusok parodizálását. :)

Mégis, némelyikünk fura módon közelít a tárgyak felé. Van aki köcsögöket gyűjt, és van aki családtagként kezeli az autóját. (Van aki többet költ a babusgatására, mint a gyerekére, már ha egyáltalán érez igényt egy olyan "felesleges valamire" mint a gyerek)

Nekem is volt túlzott kötődésem autóhoz, de az apámé volt. Az első, és egyben utolsó autója...

Így persze nem csoda, hogy kissé azonosítottam a faterral a járgányt. Sajnos egy sötét, hideg este, egy megvadult betonhíd ugrott váratlanul apám elé, és ez megpecsételte a négykerekű további sorsát. Még évekig vegetált a gép, de soha nem lett rendesen helyreállítva, mert már nem ért annyit az egész járgány. Aztán sokáig bakon állt a kertemben, várva a további sorsára, de nem volt jó alap egy restauráláshoz, csak személyes ragaszkodásom hosszabbította meg a szenvedését. Végül erőt vettem magamon, és apró darabokra vágtam a karosszériát, a motorját meg szétütöttem, hogy egyik része se kerüljön ki a hulladéktelepről, mert nem akartam, hogy apám autójának egy darabja, változatlan halmazállapotban elkerüljön valakihez.

Szóval ennyi  kóros eset volt nálam, de most megint érzek valamit ezzel a kocsival kapcsolatban. Kár, hogy nem tud mesélni...