Bár  minden nap gyökerek közt élünk, de most mégis azt mondom, hogy térjünk vissza a gyökerekhez, mármint a kezdetekhez, ami egy restaurálásnál a bontás.

Sógoromtól tudom, hogy a bontást a hűtőszekrénynél kezdjük, mert a bontott sör hidegen a legjobb, de az Unikum sem jó melegen.

Miután ezzel megvolnánk, kimehetünk a garázsba, és szétcsaphatjuk a kocsit. A szomszédban fejszével szokták, de mi azért használhatunk egy árnyalattal kulturáltabb megoldást, hiszen még össze is szeretnénk rakni. Mai óránkon a ponthegesztett elemekkel foglalkoznék, így azzal is fogok.

Ennek a sárvédőnek a bontásához vékony vágókorongot, vékony vágót, és laposra köszörült fúrószárat használtam. A felső részen volt a legtöbb pontozás. Nem fúrtam teljesen át a lemezeket, csak a felső réteget próbáltam eltalálni. Az elejét leköszörültem, majd alul teljesen, felül pedig két arasznyi hosszan felpattintgattam a megfúrt hegesztéseket. Bár az ajtónál hozzá sem nyúltam a pontozásokhoz, mégis belekapaszkodtam az elembe, és egy elegáns "haúáée" kiáltással letéptem az egészet, mint tapaszt a bikinivonalról. Ugyanis ezek általában ennyire vannak feltéve. Persze minek jobban, ha eddig is kibírta így, de ez a "kibírás" addig működik, míg nem csapjuk oda az autót. Viszont ha igen, akkor szétnyílik mint az Alien tojás. Tehát bontáskor átok a jó összeállítás, "csókolom"-kor viszont áldás. Néha a két oldal közt is hatalmas a különbség. Egyik oldal széthullik, a másikat meg robbantani sem lehet.

Megpróbálok jelenteni, de nehéz lesz, mert látássérült lettem.

Az elmúlt 30 valahány évben - amióta köszörűvel szikrát hányok - mindösszesen háromszor voltam súlyosabb szemészeti állapotban, de abból kettőt az utóbbi két évben gyűjtöttem be. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy.. mit tudom én. Viszont az a szomorú az egészben, hogy védőszemüveg használatával estek meg a dolgok. Régen csak olyan szemüvegeink voltak, amik egy szép vastagkeretes SZTK-ásra hasonlítottak. Ezeket viszonylag könnyen megkerülte a szikra, ha egy zárt térben nyűttük a vasat. Ugyanis kissé hátulról-oldalról behatolva, a szemüveg belső feléről gyönyörűen a szembe pattant a mini meteor. Nos, amióta vannak ezek a szuper zárt védő eszközök... hát azóta is bepattan a szikra. Ugyanis van rajtuk szellőző, ami a párásodás ellen kevésbé hatékony, de a szemét betalál. Biztosan van olyan is, ami valami szikrafogó szövettel van ellátva, de olyat nem szoktak adni a munkáltatók. Heti rendszerességgel belemegy valami a szemembe, de csak ritkán okoz maradandó elváltozást.

"Nagy kalandom az SZTK fedőnevű intézményben" című könyvem hamarosan kapható lesz, de aki nem bírja kivárni, az a poszt végén olvashat ízelítőt belőle, azonban előtte képes beszámoló következik a Traktorról!

Most fázásról pofáznák. Valahogy nem voltam tudatában annak, hogy a Karmann-hoz facikkek is kellenek. Pedig jó előre készültem a lenyitható tető fa elemeinek megvalósítására, hiszen volt egy kész darabunk, de mivel azt be kellett építeni egy előző autóba, nem ártott lemásolni az egyszerűség kedvéért. Készítettem is egy hirtelen, nagyoló, másoló marógépet, amivel kialakítottam a mostani fát. (Most meg meglepődtem, mert nem találtam a maróról képet, így tessék elhinni, hogy van) Amikor nagyjából elkészült a dolog, mentem felpróbálni, és akkor jött a döbbenet: nagyon rosszul állt. Nem értettem a dolgot, hiszen nem volt akkora pontatlansága a gépemnek, hogy ez a tünet indokolt legyen. Aztán feltettem az eredeti darabot is, és érdekes módon az is ugyanúgy állt. Itt is bebizonyosodott a mondás igaza: Ha szart másolsz, szar lesz belőle. Pedig olyan gyönyörű volt az az elem. Csodás műremek, látszott benne a munka, és az igényesség, amit beletett a gyártója. Csak hát szar vót', oszt a szar nem jó nekünk, nem trágyázni akarunk. Már a nyuszika is felháborodott, amikor az ördögöt festette a falra, a róka meg megkérdezte tőle: - Szarva van? - Nem festve!

Szóval itt álltam egy nem megfelelő másolattal. (Az előzőt felszereltem a másik autóra, ugyanis ott a fém mechanika mássága miatt volt lehetőség egy kis csalásra.)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy háborogjak-e a sok hülyeségen, ami a médiából folyik egy balesettel kapcsolatban, vagy hagyjam szó nélkül. Természetesen nem akarok véleményt alkotni, találgatni meg végképpen nem szeretnék, de szögezzünk már le pár dolgot!

"Úgy tudjuk, a baleset pillanatában 140-et mutatott a kilométeróra" "őrült tempóban száguldottak" (Blikk)

Talán bent ültek a baleset pillanatában, vagy hogy szerezték az infót?

Máshol úgy hangzott el, hogy 130-on állt a roncsban a kilométeróra mutatója. Nos, minden kicsit műszaki érzékkel megáldott ember felfoghatja, hogy egy tűhegynyi tengelyen csapágyazott, mágneses térben úszó eszközt ha összetörünk (Van amit elég elfordítani a beszerelési pozíciójához képest, hogy tönkre menjen!) mutathat leolvasható értéket, de abból semmi mélyreható következtetést levonni nem lehet.

Már valamikor kitértem arra az okfejtésre, hogy némely autónak olyan lehetetlen a sérülése, hogy csakis valamiféle Hollywood-i umbulda áldozata lehetett. Ott volt a múltkori Karmann, aminek az alváza olyan furcsa módon hajlott meg,  mintha ráejtették volna egy téglafalra. Tehát nyilvánvalóan nem a San Francisco utcáin című sorozatban ugrattak vele, mert akkor felfelé hajlott volna a vas (acél a kötözködők kedvééért) így meg lefelé konyult. Amúgy hagy jegyezzem meg itt, hogy mennyire szánalmas az a jelenet, amikor szarrá törik egy járgány a szabad szárnyalás után, majd a következő vágóképben már sértetlenül folytatja az útját.

Aztán ott volt a Holland gép, ami egyértelműen vastag jégbe volt fagyva, ezért nyilvánvaló,  hogy a Holnapután című filmben szerepelt... csak kivágták. Nem ez az első példa az ilyen gyalázatos esetre.

Most pedig elérkeztünk a mai történetem trágyájához, akarom mondani tárgyához.

Először is búcsúzzunk a harcostól!

Ezúttal egy nagyon érdekfeszítő témát feszegetnék: Mi a francos nyavalyának kell egy katonai autóban lehetetlen helyre rögzíteni a szolgálati lőfegyvert?

Bújjék mindenki ahova akar, nekem még mennem kell dolgozni, de így sem búcsúztathatom el a Tatra harci szekerét, mert nem sikerült végeznem vele idén, de majdnem.

Még mindig  a varrógépet hajtom, bár azért vasalok is. Ugyanis ilyen oldalbetét ablakokat gyártok, azokban meg vas keret van. (Tudom acél, de én már csak ilyen gyepes paraszt vagyok, oszt aszondom, hogy vas)

Tehát ilyesmi lesz mind a négy.

Bár megkésve jelentkezem, de törve nem. Igaz a gerincbántalom térdre kényszerített, majd kifektetett napokra, de mégis örülök, mert legalább nem csináltam be.

Most már viszont újra a vártán állok, vagy inkább ülök, ha lehet, eddig azt sem tudtam. De ez az én bajom, a kedves olvasót inkább az érdekli, mi történt az autókkal.

Először is: Jött egy új járgány! Nem a szalonból, hova gondoltok.

Igaz ez is szinte új. Csak 85 éves. Tatra 30.

Kárpitozott műszerfal, halhús mintázatú üveg... nem tudom mitől, még nem elemeztem ki.

Közlemény!

Egy ezt megelőző időponttól kezdve - mely nem publikus - bizonyos érdekkörök nyomatékos kérésének (fenyegetés) eleget téve, nem jelenítek meg a blogomon kritikát. Így sem a bedolgozók, sem a magyar nyelvterületen élő egyéb érinthetett emberi lények tevékenységéről nem publikálok véleményt, még ha az építő jellegű is lenne, és pusztán csak a megrendelő, és a teljesítő közti elvárható minimális igény kielégítésének témáját járná körbe, vagy esetleg életet menthetne.

Varráspálca (ha élhetek ilyen szó-kép zavarral) kellene most nekem. Vagy varázsceruza. Gyerekkorom népszerű rajzfilmjében egyszerű dolga volt a gombafejű gyereknek, ha szüksége volt valamire, hiszen csak elővette a ceruzáját, és megrajzolta, majd ott volt a valós tárgy.

Megint feltorlódtak a munkák, és természetesen minden nagyon sürgős, és naná, hogy a sok ráérés miatt nekem kell belehúznom, pedig már belehúztam. (azt nem mondom, hogy mit és hova)

Ráadásként miben kell megint remekelnem? Hát persze, hogy a szövetmunkában.

Már megint huzatot kellett készítenem a lecsukott tetőre. Kinyitottam a bejárati ajtókat - húzott a cúg rendesen -  de a kolléga azt mondta, nem ilyen huzat kell, így kiástam a szemét alól a varrógépet.

Ezek az apró örömök fűszerezik meg az életet. Ma valami nagyszerű dolgot fedeztem fel. Vagyis már tudtam régebben is erről a funkcióról, de hasznos felhasználását még nem dolgoztam ki, de most!

Van egy olyan fajta műszálas padlószőnyeg, aminek a szálainak elhelyezkedése befolyásolja a visszavert fény irányát, így egyes részeit sötétebbnek, míg másokat világosabbnak látunk. Ezt a fizikai érdekességet kihasználva remekül szórakozhatunk. Rajzolhatunk rá kutyust, macit, cicit...

Viszont létezik ettől sokkal célravezetőbb használata is ennek a dolognak: SMS! Küldhetünk rövid szöveges üzenetet másoknak, de akár saját magunknak is, nem is kell időutazónak lennünk.

Szóval amikor reggel elmegyünk melóba, kiszálláskor felírjuk, hogy "Józsi, vegyé' egy kiló tejet!", és már rögtön emlékezni is fogunk a dolgunkra, ha tudjuk, hogy mi vagyunk Józsi. Mert ám rövid az ész sokszor az okos embereknél  is.

Itt van például egy okos ismerősöm (aki én vagyok). Na, a múltkor mesélem a sógoromnak, a filmet:

- Szóval az isten nem ver Bobbal című filmben felszáll a főszereplő a buszra, és mondja egy manusnak: - Jó napot! Izé... vagyok. - Hogy is hívták már? - vakaródzok.

- Talán Bob? - mondja a sógor, és mennyire igaz, de hát néha vannak ilyen zárlatok az agyban.

(Jó napot! Bob vagyok. Leütne kérem, mert ájultan szeretek utazni!)

Hű, ez nagyon  jó cím, jobb mint a sunnyogó fatál.

Bár a Tatra 57 kübelwagen nem ölt direkt embereket, de a háborúban sok mindent láthatott... volna, ha nem két lámpája lenne, hanem szeme,

de így csak a Wehrmacht katonáknak lehetett rémálma. 

Kedvenc filmem a The Descent, ami magyarul "A barlang" címen futott, ugyanúgy mint a "The Cave", ami tényleg azt jelenti. De nem ez a lényeg. Szóval beülök a moziba, még fészkelődök, szaggatom a csipszes zacskót, szürcsölöm a Caolát', fújkálom az előttem ülő tarkóját, hátha elhúzza azt a ló fejét a képből, amit a bábolnai csődör apjától örökölt. Tehetem, mert még megy a főcím, valakik csónakázgatnak, aztán egy család utazik autóval, majd...

Az idő vasfoga elrepült felettünk. A köztévedéssel szemben, az időt nem az óra nevű szerkezetről kell leolvasni, hanem az érintett élő, vagy élettelen dologról. Ha így teszünk, akkor azonnal rájövünk, hogy az idő nem mindenkinek egyformán telik. (Majd felállítom a képletet is, de nem találom a kék pirulát.)

1962 jó év volt, főleg a bátyámnak, mert akkor született.

Ez a Volkswagen Karmann Ghia is abban az évben hagyta el a gyárkaput (Ez olyan buta szófordulat. Hogyan bírta volna elhagyni, be sem fér a zsebébe az a marha nagy vaskapu) mégis kevesebb baja van mint a tesómnak.

Ha visszapergetjük a blog oldalait, láthatunk ettől sokkal fiatalabb, de rosszabb állapotban lévő autókat.

Az elmúlt napokban szembesülnöm kellett pár szomorú ténnyel. Az első az nem olyan meglepő: Vannak olyan fórum hozzászólók, akiknek biztosan fizetnek, mert ingyen írástudó ember ennyire hülye nem lehet, hacsaknem hozzá nem fért valahogy a zárt osztály internetjéhez.

A második esetben felrémlett számomra a régmúlt. Már régen nem tapasztaltam ilyen mélyen gyökeredző utálatot a "gazdagok" felé azok részéről, akik kevésbé tehetősnek érezték magukat. "Érezték" magukat, hiszen amikor az utcában elsőként vásároltam új autót, akkor az mutatta ki legjobban a megvetését, aki a szenvedélyeire jóval nagyobb összeget eltapsikolt, mint nekem a havi törlesztőm.

Na, de ez már a múlt! - gondoltam mostanáig, azonban a hét felkorbácsolt érzelmei által vezérelt olyan illetők - akik előszeretettel hangoztatják, hogy ha laptopra, tabletre van pénz, akkor adóra is van - majdnem megköveztek, mert nekem még autóm is van, sőt még az is ráfér a pofámra,  hogy több tízezerért tankolok bele havonta.

Nem is gondoltam volna, hogy ma Magyarországon egyértelműen luxuscikk lett az autó, bár tudom, hogy a költségvetést kalibrálók elsődleges célpontként tekintenek ránk. Pedig csak egy egyszerű, átlagos történeten keresztül, egy kis matematikával bizonyítható, hogy nagyon sok autós szarabbul él, mint egy mezei sárga mellényes.

Az elmúlt napok hihetetlen és mulatságos történései után (például megismertem olyan embert, aki azt gondolta, hogy az internet szó a facebook szinonimája) újból harcba álltunk.

Szörnyű volt az ébredés...

Úgy éreztem magam, mint Neo a Mátrixban.

Az egész életem eddig nem is létezett. Azt gondoltam tisztességben élek, de kiderült, hogy egy rohadt adóelkerülő vagyok. Bevallom, én sem telefonálok már annyit, sőt a neten üzengetek ha kell. Eddig azt gondoltam, ha valamelyik szolgáltatás irreálisan drága, nyugodtan válthatok egy másikra, de nem. Azt tudtam, hogy nem rakhatok étolajat a dízelembe, nem főzhetek ész nélkül pálinkát, de hogy már a nem telefonálással is bűnt követek el, azt csak most tudtam meg. Szóval rohadt internetező lettem,  szégyellem magam.

Ma már mindent másképpen látok. Mindenhol 1024-es zöld egységek villognak a szemem előtt - amik valahol piros 150 Forintban végződnek - így feltáruló képességemet a haza és vezéreink szolgálatába ajánlom.

Hatalmas mennyiségű képet sikerült rögzítenem az elmúlt heti munkámról. Egy, azaz 1 darabot, de ez még sok is ahhoz képest, amit majd az internetadó bevezetése után fogok publikálni.

Viszont ebből az egy fotográfiából tartalmas gondolat szökkent ki a fejemből. Nekem ugye lehetőségem van úgyis látni egy autót, ahogy sima földi halandó nem láthatja, és ez néha megdöbbentő felismeréshez vezet.

Szomorú búcsúra került sor a mai napon. Szinte még csak most jött, és már el is ment. Már kezdtem megszokni, de nincs többé. Még tegnap alatta feküdtem, simogattam, ma meg már egy idegennel ment el.

Mintha a "lada" gyárban dolgoztam volna, annyit szögeltem az elmúlt hónapokban. Csak az a baj, hogy itt nem volt egészséges erotika, mint Tímár Péter filmjében, és még csak benzint sem bírtam lopni tűzoltó készülékben.

Szóval nehéz az élet... Nem is nagyon lett volna miről beszámolni, ami megdöbbentő és tudományos is. Most viszont itt van  egy hihetetlen esemény, ami maga a fantasztikum. Talán nem is történt a való világban mostanában ehhez fogható csoda. Mostanáig vártam, hogy közzé tegyem ezt a felfoghatatlan tényt, de már biztos, hogy nem fordul vissza a dolog, és nem roppan össze tőle az univerzum egy nagy fekete lyukká, ami csak néha szellent.

Szűkebb környezetemben őrült ünnepelhetnéke támadt az önkormányzatoknak. Szüreti mulatság, bányásznap, falunap, meg hasonlók. Ezek véletlenül sem választási kampányfogások. Az is véletlen csupán, hogy a sógoromék polgármestere pálinkával, sörrel, bambival várt minden ünnepségre érkező embert, zsákból szórta a Sportszeletet, és állítólag, még a kutyák is szivaroztak a falunapon.

De nem az a lényeg, hanem az, hogy éppen az említett rokonomhoz tartottam, sajnos rossz időpontban. Akinek hihetetlen memóriája van, az emlékezhet a sógoromra az írásaimból. Ő volt az, az egyetlen ember a faluban, akit megbüntettek, mert a saját háza előtt parkolt. Pedig egyedül ő feküdt az aszfaltozógép elé, amikor észrevette, hogy csatornázás után a 4 méter széles útból csak 3 méter 20 centimétert aszfaltoznak vissza. Mire hivatkozva kapta a büntetést? Hát mert:

40. § Megállás Tilos megállni.

b) ahol a jármű és az úttesten levő záróvonal vagy a jármű és az úttest másik szélén álló jármű között legalább három méter széles hely nem marad

Szól a paragrafus, és hát lássuk be, egy háromhuszas utcában megállni szabálysértés nélkül igazán nehéz. Mondhatnánk, hogy álljon meg a gyepen, de azt meg más szabályok tiltják.

Derékszög vagy fiam, avagy "Te is fiam Plútó". (Brutus! - javítottuk ki a sógorom, de ő csak legyintett: - Kutyanév mind a kettő.

Na, de miért is jutott ez eszembe... azt nem tudom, de azért rémlik a derékszög elnevezés, sőt fel is ismerem, nem úgy mint azok az ipari gyilkosok, akik mesternek csúfolják magukat, de csak kutyák. (Ugye, hogy összejött minden?)

Viszont nem várható el a mostani igényeknek megfelelő iparos munka egy olyan autón, mint a Stoewer. 1938-ban még nem mindenhol dübörgött az ipari forradalom. Főleg nem az autóiparban, hiszen nem volt olyan nagy a fizetőképes kereslet, hogy éjt nappallá téve dolgoztak volna a négykerekűek előállításán. Voltak olyan cégek, ahol csak télen dolgoztak, mert a szakik nyáron a mezőgazdaságban ténykedtek. Szóval, miután az ember kiverte a kaszát, ment a melegbe autót berhelni.

- Már gondolkodtam rajta, hogy létrehozok egy hiánypótló animációt ami bemutatja a szekér autóig való átlényegülését karosszéria szempontból, de szerintem meg kell várnotok, míg átmegyek kerekesszékesbe, akkor majd ráérek.(Ahogy fáj a térdem, nem lesz soká.) -

Tehát az a lényeg, hogy egy ügyes falusi ezer-, vagy ötszázmester, semmi perc alatt kifújt az orrából egy autókasznit. Az alváz-motor egységet és miegymást vették máshonnét a cégek, a favázat elkészítette az OKJ-és szekérigazító, a borítást meg hozzákalapálta egy bádogos. Az egész úgy puffant, ahogy esett, vagyis ne is keressünk derékszöget mindenhol! Ne legyen vesszőparipánk az egyforma átló, párhuzamot se vonjunk, a szimmetriával meg bánjunk csínján!

Viszont nekem is vannak berögződéseim, ezért én meg automatikusan használom ezeket az előbb felsorolt lényegtelen dolgokat, így aztán néha erősen ráncoltam a homlokom.

Főleg amikor ez a remekbe szabott ajtócska nem ment be a helyére.

Nézem a Stoewer vázát, és eszembe jut nagyanyám kredence,

  majd hosszú, mélyreható kutatómunka után megszületett az agyamban egy tudományos, fantasztikus értekezés a motoros konyhaszekrényekről. 

Sto ewer? Kérdi értetlenül a bosnyák, akin a vizeskancsót keresik. Nos, akinek mondjuk, hogy most milyen autót készítünk, az hasonlóan értetlenül ráncolja a homlokát. Stoewer?

Stoewer Greif Junior 1936.

Ezt az autót volt szerencsém személyesen megtekinteni Bad Homburg-ban, amikor kiállítottunk a Tatra licenc találkozón a Central Garage-ban.

Ebben az Unitas Tátrában is benne volt a kezem, ezt is vittük.

Ezt meg ugye szokás szerint majdnem teljesen én faragtam.

                                                                       Ott lesek.

Éppen hallgatom az egy órás német nyelvű megnyitót (alig beszélni német) és rohadtul szomjas vagyok. Később már nem voltam annyira szomjas, csak éhes, de aztán elegánsan a konyha ajtóba ültem, így a felszolgáló kifelé, és befelé menet is megkínált, míg addig oda sem ért hozzánk az emeletre.

Na, de most nem Tátráról van szó, hanem egy Tatra licencről, melyet a sógorok gyártottak 1938-ban.