Már vagy kétszer beletalpaltam a barkácsszerszám témába, most jön a harmadik menet.

Barkácsszerszámból alapvetően két csoportot különböztetünk meg:

- Van, amivel majdnem ipari szinten lehet dolgozni.

- Van, ami sok mindenre jó, kivéve dolgozni.

Az utóbbival nem foglalkoznék, így marad az első. Például a kezembe veszek egy szuper, akkumulátoros csavarozó-fúrógépet. Tuti fogyásjelzős akksi, led fény, automata gyors töltő, fékezett, ezért egy kézzel használható kulcs nélküli tokmány. AKCIÓS! Na, de miért olcsóbb egy kicsit, mint a profi társa?

Hű, de furcsa! - mondta a nő a Hat nap hét éjszaka című filmben, és mondom én is. A "mérnökúr" elkúrta, nem nagyon, csak egy kicsit. A led fényét kitakarja a tokmány, így pont oda vet árnyékot, ahova fény kellene, ráadásul a világos folt miatt sötétebbnek látjuk a fúró helyét, így rosszabbul járunk, mintha semmi világítás nem lenne a gépen. Gondolom amikor felfedezték a tévedést, akkor már készen voltak a gyártóformák, így elsózzák garázs Matyiknak a portékát, hogy valami apró visszajöjjön... Ja, és, hogy még egy pár fabatka maradjon, nem szerelik be az ilyen gépekbe való drágább kapcsolót, ami azon apró, de nem elhanyagolható tulajdonsággal rendelkezik, hogy kis nyomásra kapcsolja a világítást, és csak a következő lépésben indítja a motort.

Tatra ment, Karmann jött. Festő vitte, festő hozta. Egyik alapozva, másik feketére festve. Feketének még nincs alváza, éppen most készítem. Állítólag fel volt újítva. Ezzel szemben az új elemek szét voltak rajta kalapálva, a régiek meg szét voltak rohadva. Bűnügyi helyszínelői gyakorlatomnak köszönhetően megállapítottam, hogy fagykáros az alváz.

Nem csak az alját nyomta ki a jég, hanem a csővázat is kidomborította. Tehát van vele meló, hogy a Karmannt fogadni tudja, ja és persze sürgősen, mert a tulajnak nagyon kell már.

Éjjel van, éjjel van: ki-ki nyög az alomba!
Feketén borulgat az eperfa lombja,
Zúg az éji homály, nekimegy a falnak,
Nagyot koppanna, de csak homály, így elballag.
Mintha lárva kelne valamennyi dögnek,
Cikázó villámok szanaszét dörögnek,
Csobog a részeg a csatornát sodorván,
Ráz kettőt a "köcsög" csekély, retves farkán.

Hihetetlen, de már megint tudósítok. Itt állok a hegyen - sehol egy kecske - és csak nézek, hogy mi folyik. Annyira gyorsan mozgok, hogy amikor megállok, még egy percig látom magam, amint rohanok. Ez egy paradoxon, az meg amit írok hülyeség.

Tehát a hegy a Tatra, de ez nem az a kupac, hanem a vas. 57 Kübelwagen. 1943-ban gyártva elsőre, másodszorra meg most, de ezt már mondtam. A lényeg az, hogy már megint visszatértem a Karmannok ligetéből,  a sötét zordon mélybe. Ugyanis ebben a műhelyben nem sok természetes fény van, így most vakundok lettem ismét.

A múltkor lemaradt ez a kép a hátsó sárvédő összeállításáról. Ami az előtérben van, az nem egy vasorrú boszorkány vas kendője, hanem a kalapálógép alól frissen, melegen kikerült sárvédő darabka. Ami meg mögötte van, az már ki van taposva.

Pár napja közlekedési baleset vétlen elszenvedője volt egy ismerősöm. Mivel ebben nekem is van már gyakorlatom, biztosítottam részvétemről, és megemlítettem hivatkozásképpen a két balesetet, amit átéltem. Persze aztán rájöttem, hogy kissé felületes a memóriám, hiszen nem kettő volt az, de valahogy ennyi volt az emlékezetesebb, hiszen ezekben az esetekben szálltam ki ronggyá gyűrt autókból.

Hihetetlen de igaz, hogy ebben a jólétben fürdőző országban nem mindenki van nyáron szabadságon. Az lehet, hogy van törvénykezési szünet, meg ítélethozatali szünet, meg még nyári szünet is van az iskolában,  de azért van aki dolgozik, és még csak nem is a létfenntartáshoz kapcsolódó szakmákban.

Itt vagyok például én, meg a "street fighter" haverok, akik velem együtt állnak reggelente sorba, nyitás után a boltban. Jönnek a csapatszállítókkal, és tömegesen vonulnak végig az üzletben. Nehéz műszerek által kigyúrt, természetes szoláriumtól barnult, felnyírt hajú, tetovált fickók, akik saját szemükbe homokot szórva, túlárazott Fornettit zabálnak, és Fantával öblítik le, így hitetik el magukkal, hogy mennyire jó ez az élet. Tehát ők, és én ácsorgunk a kasszánál. Hónom alatt a kis kenyerem, táskámban az egy hete vásárolt füstölt kolbász kicsiny darabkája, mellette pedig saját gyártású szódavíz lötyög egy flakonban. Ráteszem a szalagra a kenyérkém. A pénztáros rám néz. - Ennyi? - kérdi.

Nem ba'meg! A többit a komornyikom hozza!

Folytatásos regényt lehetne írni az új ponyvatetőnkről, ami a friss Karmannunkat fedi. A múltkor már írtam erről a remekműről, de akkor nagy felindultságomban elfelejtettem egy-két dolgot.

Ebből az egy-kettőből egyet emelnék ki. Ez az. Felháborító, hogy egy könyvet ragasztottak a tetőre!

Jól van, csak vicceltem. Azért tettem oda a nyomtatványt, hogy láthassuk a különbséget. A lényeg az, hogy az oldalelemet - amit a képen látunk - nem kell bevágni. Viszont ha bevágjuk, mert bevághatnékunk van, akkor ne tegyük ezt hosszabban, mint az ide való takaró léc hossza. Ha mégis így tettünk - mint jelen esetben Valaki Béla - akkor szerintem ne folytassuk tovább ezt a szakmát. Annál is inkább, mert amúgy is szar amit csináltunk. Ugyanis a tető, és ablakrész összetűzésének folyamata igazán egyszerű: Először feltűzzük az alsó részt, majd fölé tűzzük a fölső részt. Így a felületek vízelvezetés szempontjából úgy fognak  működni mint a tetőcserepek, és csak egy sor tűzőkapocs fog látszani, ezért csak ennyit kell eltakarnunk a centi vastag takaróléccel. Ezzel szemben mit tett a szakember? Egymás mellé tűzte az anyagokat, úgy, hogy néhol, még kártyavár lapjai szerűen egymásnak is támaszkodtak a ponyvák. Ezért kentem végig tömítőanyaggal az egészet, de ez nem változtat azon, hogy nem bírom az eredeti alkatrésszel eltakartatni a ganajt.

Nem fogok most mindenre kiterjedő tudósítást adni az összejövetelről, erre ott van maga a címben említett magazin. Viszont ott volt egy régebbi autónk, ami megmérettette magát.

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Szirszarjaim blog szerzője tovább adományozta nekem a címbéli díjat. Mint ahogy Ő is írja, "ez nem egy hivatalos díj, hanem inkább támogató-baráti", és ahogy az előtte díjazott lejegyezte: "Egy olyan vándordíj, amit bloggerek adnak egymásnak, a másik munkájának elismeréséül".
Természetesen minden pozitív visszajelzés kellemesen melengeti a lelkem, de ha bekerül az ember egy ilyen kiemelkedően díjazott csoportba - mely 11 tagot számlál - az még nagyobb elégedettséggel tölt el.
Az indoklásban mely alátámasztotta a díjra való érdemességem, ennyi állt: (blogok felsorolása) "jó látni, hogy milyen tehetséges emberek vannak körülöttünk."

(Aztán jövök én)

"Autóépítés: ha már a tehetségről beszéltünk..."

Hát, nem tudom mely téren találtattam oly tehetségesnek, de ez a jelző mindenféleképpen a jobbak közé tartozik, így nem lehet panaszom.

Lassan kerültem a Tatra 57k mögé. Lehet, én jobban tartottam a művelettől, mint az autó, sőt, biztos. Ő csak állt bambán, mint akinek minden mindegy, és ez így van rendjén, mert az autó egy tárgy. Nincsenek érzései, hiába is ruházzuk fel némelyiket személyiséggel, és adunk neki kedves becenevet. Én például a Bucikámmal nem vagyok így, hiszen ő is csak egy kocsi, egyem a szívét.

Tehát ott álltam  a Tatra mögött, és néztem a farát. Nem tudtam hogyan fogjak hozzá, de mindenre készen álltam. Nem volt a kezemben szerszám, mert még csak az előjátéknál tartottam, vagyis terveket szőttem az akcióról, és álmodoztam a kielégítő végeredményről. Végül megmozdultam, és felállítottam a termetes eszközömet. Tapogattam a fejét, és azon agyaltam, vagyis inkább rá akartam érezni, hogy jó lesz-e ehhez a művelethez. Hosszas töprengés után, végül elvittem átalakítani, mert nem voltam róla meggyőződve, hogy eléggé mélyre tud majd hatolni.

Itt már az új fej az eszközömön.

Kedves testvéreim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ne legyünk szanaszéjjel, és, hogy építő jellegűleg okoskodjunk.

Már régebben volt az az eset, amikor ponyvatetőt rittyentettem. Akkoriban megosztottam azon jellegű gondolataimat, amik a fenébe, és egyéb helyekre kívánták az egész műveletet, mivel nagy benne a hiba lehetőség, ami egy részről sokba kerül, más részről meg frusztrál. Kifejtettem, hogy én nem tudhatok olyan minőséget produkálni, mint egy minden nap ilyennel foglalkozó csoport. Nos, ez úton szeretném magam megkövetni, és engesztelésül bocsánatot is kérnék magamtól, ha megsértődtem volna az előbbi erősen túlzó kijelentésem miatt. (tudom, hogy a kettő ugyanaz, még mielőtt valaki kiosztana)

Balladai homályba vész már az általam készített autók száma, hiszen nem jegyzem őket, így a ponyvatetők száma sincs füzetbe vésve. Karmann Ghiára talán vagy tizenötöt gyártottam, de lehet több is. Ennek ellenére mertem  azt mondani, hogy nem tudhatok annyira, mint aki nap,  mint nap ilyennel foglalatoskodik, és ezt most is így gondolom.

Amikor erről írtam, megkerestek emberek, hogy mennyiért lehet ilyen tetőt készíttetni. Nos, mondtam, hogy én nem tudom, hiszen én nem fizettem érte, de ha arra vonatkozik a kérdés, hogy én mennyiért csinálnám meg, akkor a válaszom az, hogy semennyiért nem vállalnám.

Most viszont tudok választ adni a feltett kérdésre. 300000 Forint volt az ára a következő tetőnek, amiről beszámolok. Ez anyagárral értendő, de így is sokaknak fájdalmas lehet, míg mások csikkzsebből kidobják az összeget. Viszont fel kell tenni a kérdést: Megéri ez, kezicsókolom?

Hát...?

Aki arra számított, hogy a következő jelentkezésemkor már kész autót láthat, az nagyon tévedett. Viszont mindenkit vigasztaljon az a gondolat, hogy tévedni emberi dolog, (mondta a sün, és lemászott a keféről) így aki kételkedett saját magában, az megnyugodhat.

Még a múlt hét végére felküzdöttem az egyik sárvédőt.

A másik oldalon még csak a tűzálló ponyva védte a rendszert. Akkor még azt gondoltam, hogy órák kérdése, és felkerül a másik oldali elem is, de nem így történt.

Hátra arc, de hiába! Némelyik autóból szinte csak lőrésnyi helyen kukucskálhatunk hátra tolatáskor, és ez bizony igen kevés egy biztonságos manőver végrehajtásához. Sajnos a tolatókamera még nem szériafelszerelés, ennek ellenére a felelősség a miénk, és nem az autógyáraké. Az én autómban is hiába csavargatom a nyakam, csak a vastag oszlopok, és fejtámlák erdejét látom. Tükörből érdekes mód több teret be tudok fogni,  de ez nem elég, egy oszlop, vagy akár egy gyalogos is el tud veszni benne, és el is veszik. Akár mi miatt is lökünk fel valakit, akkor is nekünk kell el vinni a balhét, hiszen mondjuk egy parkolóban a gyalogosnak van elsőbbsége, és kész.

Az elmúlt napokban véres küzdelem folyt minden dombért, és völgyért, hogy eltüntessem az eredeti Tatra 57K motorházról.

Durvára nem tudok semmi jót mondani. Az a jó itten assza meg az egészet. Nem halad a szekér úgy, ahogy szeretném, mert a dolgok szétperegnek a kezem közt, mint ha homokból lennének. Kissé lassabb úgy zárat beszerelni, ha nem is ebbe az autóba való tulajdonképpen, és ráadásul még a törött rugóit is javítani kell.

Na, de sebaj! Nem oda Buda! Nem eszik olyan forrón Kassát!

Ajtó egy másik világba. Színes, szinkronizált, szélesvásznú álom.

Nem akarom megcáfolni a saját állításom, mely arra terjed ki, hogy egy autó ajtó nélkül befejezetlen műalkotás. Soha nem értettem az ajtó nélküli terepjárókat, a Trabantot zsinórral meg pláne nem tudom hova tenni az értelmezési skálán. Szeretek motorozni - bár per pillanat keresem a vasat - de az ottani nyitott szabadság érzést kihagynám az autóban. Az sem elhanyagolható szempont, hogy némelyik autót olyan gyalázatos merevséggel tervezték meg, vagy az idő puhította meg mint némelyik férfiembert, hogy a nyílászáró aktív szerepet játszik a karosszéria merevségében.

Olvasom a hírekben, hogy az NKH autóalkatrészeket, és alkatrész kereskedőket ellenőrzött. Ez egy kicsit furcsának tűnt számomra, hiszen ez a fajta tevékenység eddig nem volt része a munkakörüknek, bár lehet, csak én nem hallottam róla. Viszont azon már nem lepődtem meg, hogy minden tizedik alkatrésszel gond volt az ellenőrzés folyamán. Ugyanis aki alkatrészekkel foglalkozik - főleg az olcsóbbik fajtával - az tudja, hogy ez általános dolog.

Valamelyik nap hallgattam a reggeli rádióműsort, ahol két műsorvezető elmélkedett azon, hogy mettől, meddig érvényes a vadveszélyre figyelmeztető tábla hatálya.

A B. fedőnevű feltette a kérdést, hogy ha ki van téve egy szarvasos tábla, és alatta az 5 kilométer kiegészítés, akkor Ő neki számolni kell a métereket, hogy tudja mikor ér véget a veszély, vagy van-e valami feloldása a hatálynak?

Jött hamar az okosító SMS: a jobbos kereszteződés feloldja!

Itt nem úgy van ám, mint szegény helyen, ahol ez sincs, az sincs. Itt semmi sincs.

Tenném fel az ajtót... Jobban mondva, előre gondoltam, hogy majd mi lesz,  ha fel akarom tenni, és akkor jöttem rá, hogy zsanér sincs. Tenném majd fel a motorháztetőt, vagyis a kocsi orrát, hát nincs az a monumentális rugós zsanér sem, ami mozgatná, tartaná.

Régebben mesélték az etnikás' fickót, aki kivonult a többiekkel hurkát és kenyeret követelni, de amikor megtudta, hogy munkát és kenyeret a rendes jelszó, lelépett. Azóta tudom, hogy a műhelyszomszédok is a hurka ünnepét ülik... meg a kolbászét... meg az oldalasét...

Mindenesetre még nem volt annyira régen Május egyseje', hogy ne emlékezhetnék meg én is egy pár sorban az utakon hősködő munkásokról.

A "dobozos autó" a gépjárművek egy bizonyos típusának közkeletű elnevezése, de ebben az esetben természetesen nem erről van szó, pedig egy szép kis dobozt hord a farán.

Itt van ez a favázas, szép kis puttony, melyre kitartó verítékezés után felkerült az első burkoló elem. Innét nézve nem egy nagy durranás, hiszen egy sima lemeztáblának tűnik, valami füllel.

Mai szemmel nézve furcsának tűnhet ez az autószerkezet. Nem csak kora folytán, hanem a felhasznált anyagok tekintetében is. Ebben nincs kevlár, maximum is csak lekvár, de  azért ebben is van szépség.

Azért valljuk be, ilyet nem minden nap látunk!

Házi dolgozat:

Milyen verdát szeretnék? Tudja a tököm. Nehéz ügy. Valószínűleg én akkor sem tudnék úgy gondolkodni, mint mások, ha egy vajling könnyen szerzett pénzem lenne. Szívem mindig is a sportos autókhoz húzott. Vennék egy zsír új Nissan GT-R típusú gépezetet? Törne a frász, hogy ki mikor veri bele a faszárú nyalókáját. Volt két új autóm, a vidéki parasztok azt hitték totem oszlop, és mindenki karcolt, ütött bele valamit. Ez még akkor is zavarna, ha forogna ki a pénz a fiókból. Éppen ezért óvakodom a veteránoktól is. Kegyetlen érzés az, amikor a fényezgetett, ápolgatott, gépedet összetörik, akár csak egy kicsit is.

Ha nagyon ráérnék, magamnak készítenék egy saját tervezésű autót. Azért, mert mindig is ezt akartam, csak már kezdek fáradni. Lehet, hogy ha az ölembe szakadna a szabadság, inkább másra használnám, nem fetrengenék a koszos műhelyben.

Most, perpillanat tudom, hogy mire vágyok. Egy olcsón fenntartható, üzembiztos, egyedi megjelenésű, Mad Max autóra, aminek lehet kenni, vágni. Szeretek a relatív gyorshajtás szélén, de biztonságban hajtani. Legalábbis gondolom, hogy így teszek, hiszen a kertek alatt mindenkit utolérek, de még soha nem fetrengtem az árokban.

Szeretem viszont a jó műszaki cuccokat is, vagyis szeretem, ha az autóm korszerű technikai alapokon nyugszik. Viszont nem szeretem ezekben a gépekben, hogy már nem tudok hozzászólni minden problémájához, mert a számítógép hangján válaszolna, ha ki tudnám belőle olvasni a vallomást. Viszont nem szeretek szervizbe járni ahol van szerkentyű hozzá, mert hülyének néznek.

Régen, hétvégi program volt az autó babrálgatása, polírozgatása, de nem akarok már az autóért élni, éljen az értem.

Szóval az én autóm egy két ajtós sportgép, veterános jelleggel, durva kinézettel, amiről már mindenki láthatja, én nem fogok kitérni, szarom le, tiéd szétmegy, enyém meg elmegy.

Hétvégi lazításképpen egy kis filozofálgatásra hívom az arra fogékonyokat.

Sokan azt mondják, hogy véletlenek nincsenek, és erre a gondolatra magam is hajlok, mert túl sok jel mutat a „csak úgy” ellen.

Régebben volt egy beszélgetős műsor a televízióban. Rendszeres időközönként jelentkezett, és annyian voltak benne mint a gonoszok, vagy mint a törpék, vagy a gonosz törpék. Na, ebben a műsorban mesélt egy történetet a nemzet Darth Vader-e. Elnézést, ha már nem emlékszem jól, de a lényeg valami ilyesmi volt: Kohn sétál a budapesti Dohány utcában. Odalép hozzá egy idegen, és megkérdi, hogy véletlenül nem tudja-e, merre van a zsinagóga. Erre Kohn: - Véletlenül mi?

Itt kellett nevetni, de én nem derültem, mert a lényegi mondanivalót elemezgettem. Ismerem az ilyen véletleneket, amik egyértelműen egy nagy valószínűség szerint bekövetkező dolog felé hajtanak. Ott volt például az a hideg este, amikor egy sötét vasútállomáson cigarettáztam. Odalépett hozzám egy más kultúrát ápoló diplomatacsoport, és a szóvivőjük megkérdezte, véletlenül tudnék-e adni cigarettát. - Hát – mondom – véletlenül nem... Ekkor a messziről jöttek kést vettek elő, így sürgősen megnyugtattam őket, hogy semmi szükség az eszközre, nem kell semmit cserébe felajánlani a bagóért. - Csak azt mondtam, hogy véletlenül nem, de direktben igen. - nyugtattam meg őket. Úgyhogy nagy barátságban váltunk el, még egy kis pénzt is adtam nekik kajára, meg piára.

Tehát az a lényeg, hogy mind a két esetben a személyek valamiért véletlennek titulálták a számukra remélhetően nagy valószínűség szerint bekövetkező eseményt. Nyilvánvalóan nem véletlenül megyünk oda megkérdezni a kórházban sétáló fehér köpenyeshez, hogy hol van Kovács főorvos. Arra számítunk, hogy ő tudja, mert olyan ruhában van, amilyenben. Pedig lehet, hogy csak a szemközti ABC-ben eladó, és az anyja zárójelentésért szaladt át.

Lehetne még sorolni, hogy mi emberek hányféleképpen próbáljuk úgy irányítani a létrejövő események sorozatát, hogy az valami akaratlagos történés létrejöttéhez vezessen. Egyszerű példa az, hogy ha azt mondom, aki eszeveszetten ugrál, csapdoskodik egy porcelánboltban, az nem véletlenül fog leverni valamit, pedig a direkt szándéka lehet más.

Volt egy, vagy lehet több film is már arról, hogy az életünk nem is igazán véletlenül alakul, és ezt nevezhetjük sorsnak, vagy akárminek.

Miről is vetődtek fel bennem ezek a gondolatok? Természetesen közlekedtem már megint... Miért van az, hogy percekig vezetek egy elhagyott úton, de akkor érek utol egy kerékpárost, amikor szembejön egy másik autó, így meg kell állnom a kikerülés előtt? Vagy miért van az, hogy a szintén elhagyott úton akkor érek a kereszteződéshez, amikor más is jön? Hogyan történhet meg az, hogy azon az úton, ahol reggelente szinte senkivel nem találkozom, pont akkor jön az alárendelt útról egy autó, amikor odaérek? Miért fordul úgy ki, mint aki elém akar kihajtani, és az utolsó pillanatban miért gondolja meg magát, majd fordul az én sávomban szembe velem? És én vajon milyen megérzés által vezérelve vettem már le jó előre a gázról a lábam, és miért nem hajtottam csak ötvennel a megszokott kilencven helyett? Ebből már kiderülhet, hogy ha ez utóbbi nem így történik, most nem verném itt a billentyűket. Ez a sors, vagy csak véletlen?

Eszembe jut az a régi légi felvétel, amin egy kietlen sivatagban (hát milyen legyen?) egy teljesen egyenes úton két autó látható, frontális ütközés után. Milyen sors vezénylet kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen? Szóval mindent meglehet magyarázni, csak minek? Akkor is megmarad az emberben a kérdőjel az ilyen, vagy ehhez hasonló dolgok után. Mi lett volna ha? Tudom, a "ha" a világ legbutább szava, és csak a ráérők szeretik használni, mert a már megtörténten nem változtat, de akkor is vannak olyan furcsa véletlenek, amik arra a gondolatsorra sarkalják az embert, ami misztikum ingoványos terepére visz, és ennek semmi értelme, csak ilyen hülye posztok születnek belőle.

Mivel a lakatosműhelyben homokszórásra bontok szét elemeket, és ilyesmiről már régebben beszámoltam, most egy olyan témát választottam, mely engem igencsak foglalkoztatott az elmúlt hónapban, hátha más is ilyen kínban szenved. Szinte minden autóba be van építve valami audió eszköz. Legyen az egyszerű rádió, vagy még egyéb valamit lejátszó eszköz, de felmerülhet bennünk az igény a többre. Nem koncertterem kialakítására gondolok, pusztán csak arra, hogy valamelyik mobil kütyünkről az autó hangszóróin keresztül juttassuk a dobhártyánkra a hanghullámokat.

Tovább olvasom.